- Nehttp://www.Ferdinand-Raymond-Balatoni-Nandor.eu

<< Méregpohár >>

Mit szólnál, Mester, te kit a Sybillák

A bölcsek közt legbölcsebbnek találtak,

Mit szólalnál te, ha látnad kellene

A kort, amelyben élnem kényszerit

A véletlen és a zord törvényszeröség?

Mit mondanál, ha a sors szeszélye folytán

Te lettél volna helyetten soron

S te küzdenél most nyomorultan

Egy társasagban melyben bün a béke

S amelyben újra arány a sötétség?

Híres hasonladotnak itt a mása:

Homaly hazája most is a világ

Ès feneketlen barlangokkban senyved

A fénysugárra szomjazók reménye.

Hiába tör utat egy–két merészebb,

Ha felszínre jut, nem tér visza többe,

Csak egy magyában térkedik a fényel,

Az igaszsággal, aki üdvözöl

Ès cserben hagyja lent a tespedöket!

Homalj vidéke most is a világ:

Nem változtak porán a gépszivaj sem,

Nem oszlatja a gomolygé ködöt

A bonyolult müszerek csillagása.,

Nem kárpótolse gépesitet mozgás,

Mert mind ahány csak eszköze a vésznek,

Mit keszetlétben tartogat a vérszomj,

A barbárok pusztitó szenvedélye,

A fanatikus örült hatalma!

Homáljos barlang most is a világ:

Az emberséget vadság fojtja el

S az embereket gyülölni, gyilkolni tanitják,

Mert vérontásra kez a nap, ha gyülöl

S a tudatlanság Istenének hódol.

Az emberekre új ábrándok leple

Ereszkedik s az éj egyre sötétebb,

Bár meszterséges fényözönben úsnak

A mámorok, a vágyak és a felhök!

Nincs érvénye az önzettlen beszédnek,

Nincs érvénye a könnynek, a panasznak,

Nincs érvénye a tiszta lelkületnek

S felmorzsolódák a józan megértés.

Az embereketrombolni tanitják,

Kivánni, ami megvetésre méltó,

Mert rombolásra késztet az ellentét

S vad vonzalom is rejt veszélyt magában.

Ùj háborúknak nyílik szabad útja,

Ùj tömegsírok tervezete készül,

Ùj borzalmas és sarjado inségek

Térképe rajzolodik már elöre!

Ès hiában lázad fel a józan elme,

Hiába támaszt zendülést az érzés,

Hiába sír a lelkiismeret,

Homály vidéke marad a világ

Ès fenektlen barlangokkan senyved

A fénysugárra szomjazók reménye!

Mit szólnál, Mester, te ki bor helyett

Méregpohárból ittál örök álmot,

Mit szólnál te, ha példádat követnénk?

Szivünk keserve gyora halálos méreg

S ahogy most tartom üritésre készen:

Felét kiöntve Aesculáp dicsére,

Mintha te szólnál az Elysseumból!

Mit szólnál, Mester, te kit a Sybillák
A bölcsek közt legbölcsebbnek találtak,
Mit szólalnál te, ha látnad kellene
A kort, amelyben élnem kényszerit
A véletlen és a zord törvényszeröség?
Mit mondanál, ha a sors szeszélye folytán
Te lettél volna helyetten soron
S te küzdenél most nyomorultan
Egy társasagban melyben bün a béke
S amelyben újra arány a sötétség?
Híres hasonladotnak itt a mása:
Homaly hazája most is a világ
Ès feneketlen barlangokkban senyved
A fénysugárra szomjazók reménye.
Hiába tör utat egy–két merészebb,
Ha felszínre jut , nem tér visza többe,
Csak egy magyában térkedik a fényel,
Az igaszsággal, aki üdvözöl
Ès cserben hagyja lent a tespedöket!
Homalj vidéke most is a világ:
Nem változtak porán a gépszivaj sem,
Nem oszlatja a gomolygé ködöt
A bonyolult müszerek csillagása.,
Nem kárpótolse gépesitet mozgás,
Mert mind ahány csak eszköze a vésznek,
Mit keszetlétben tartogat a vérszomj,
A barbárok pusztitó szenvedélye,
A fanatikus örült hatalma!

Homáljos barlang most is a világ:
Az emberséget vadság fojtja el
S az embereket gyülölni, gyilkolni tanitják,
Mert vérontásra kez a nap, ha gyülöl
S a tudatlanság Istenének hódol.
Az emberekre új ábrándok leple
Ereszkedik s az éj egyre sötétebb,
Bár meszterséges fényözönben úsnak
A mámorok, a vágyak és a felhök!
Nincs érvénye az önzettlen beszédnek,
Nincs érvénye a könnynek, a panasznak,
Nincs érvénye a tiszta lelkületnek
S felmorzsolódák a józan megértés.
Az embereketrombolni tanitják,
Kivánni, ami megvetésre méltó,
Mert rombolásra késztet az ellentét
S vad vonzalom is rejt veszélyt magában.
Ùj háborúknak nyílik szabad útja,
Ùj tömegsírok tervezete készül,
Ùj borzalmas és sarjado inségek
Térképe rajzolodik már elöre!
Ès hiában lázad fel a józan elme,
Hiába támaszt zendülést az érzés,
Hiába sír a lelkiismeret,
Homály vidéke marad a világ
Ès fenektlen barlangokkan senyved
A fénysugárra szomjazók reménye!

Mit szólnál, Mester, te ki bor helyett
Méregpohárból ittál örök álmot,
Mit szólnál te, ha példádat követnénk?
Szivünk keserve gyora halálos méreg
S ahogy most tartom üritésre készen:
Felét kiöntve Aesculáp dicsére,
Mintha te szólnál az Elysseumból!

Borzalmas éj...

Csöndes álom kék lidérce:

Ül a hold-bagoly mogorván

Az éjszaka sürü lombján.

Ösztönös rémült izgalom

Remeg az alvó tájakon,

A ködfényü, de felhötlen

Ègen és a levegöben.

Félelmesen liheg a csend,

A rettgés már zúg, már reng

Az ideges zürzavartól,

A talaj s a szivbe ácsol.

A sejtett borzalom! – Hallga,

Hallga csak: a riadt agyba

Roppant bogarak röpte zsong

S a szélvészi hang vérbe ront

S az örület lázas habja

Tapad a hökkent ajakra:

Bömbölö légi bivavalyok,

Vijjogó vasmadár-rajok

Csapkodnak fölötted: nézd

Ezt a szörnyü pokoli vészt!

Vagy hunyd le inkább a szemed

Ès sirj, sird ki az életet

Magadból és halld: im’döröngnek

Az ágyuk, a földrögöknek

Pora szökken, süvölt, robban,

Röppen a halál s megtorpan

Szived és megdöbben agyad:

Utálod és csodálod magad

S magadban a halált, mindent:

Az életet és az Istent!

Èrc – tüz – és hangözön kábit

S a röt villogásu játék

Elöl nincs menekvés: látnod

Kell a pusztuló világot!

Oh, az Isten, ha ránk tekint,

Megitél-e jóság szerint

Ès óvja-e a védetlent

Az Örök Törvény és a Rend...?!

Ül a hold-bagoly mogorván

Az éjszaka sürü lombján,

Lenéz, megborzad s elrepül:

Vér, füst, romok köröskörül.

S te, ember, észre sem veszed,

Hogy csend van ismét, a kezed

Reszteget még és könnyeidnek

Tengerébe szórod minden hitet...!

Ùj törvényt hozott az állam

Aki hatalmassabb nálam,

Nem létezik és ha mégis,

Nem létezik és megfojtom egy kiskanálban.

Ezentúl a nagykalapok

Viselése tilos dolog,

Akit pedig tetten érnek

A biztosok: menten halott!

Öszedugták nagy fejüket

Józan bölcsek a félig süket

Öreganyók, vita támadt

Milyen legyen az új süveg?

Akkora-e mint egy ököl?

Hátha túlnagy! – ki oly ökör?

Legyen egyetlen kis szeplö,

Amely aligha tündököl!

Èj s nap üzte a másikat

S megszületet az új divat:

Szeplös lett az egész világ

S eltünt minden nagyobb kalap.

Ìgy haladt ez évröl-évre

S beköszöntött a nagy béke.

Boszankodtak az örszemek:

Kockán forgott rangjuk éke.

S míg az állam gyönyörködött

Hatalmában, töpörödött

A kincstára s nem volt képes

Feltartóztatni a csödet.

Mert a nagykalap-rendelet

Adót csak a nagyra vetett

S ahogy eltünt a nagykalap,

Sorvadtak a bevételek.

Bár az állam korlátlanul

Èlet és halál fölött nagyúr,

Napról-napra lett szegényebb

Ès csask lézengett szótlanul.

Virult a szeplö-forgalom,

Gúny tárgya lett a tilalom

S szájról-szájra járt a mondas:

Böség nélkül nincs hatalom.

Megint törvényt írt az állam:

Aki nyomurultabb nálam,

Nem létezik és ha mégis,

Megfojtom egy kiskanálban.

Ezentúl a kicsi föveg

Fizet adót. Annal többet,

Minél láthatatlanabbra

Zugorítja csalárd ötlet!

Megfordult a világ erre,

Nagyot ingott a tengelye

S azóta, mint kalaperdö,

Csupa titánnal van tele.

Hallgassa meg, amit mondok:
Akit illet – nem bolondot.-
Csak a szépet és igazat
Vallom egyedüli rangnak.

Igazságat hirdetek én
Mindenkire, aki szegény:
Aki szenved, mert hisz és mégsem
Találja meg a fényt szivében.

Az Igaszságat lehelem
Mindenkire, aki velem
Tart s megszépül töle, aki
Magában türje tartani.

Hallja meg hát, akit illet:
Szitani kell a szent hitet,
A lélek tüzét, a nyütt sziv
Remegését, mely ugy küzd, viv.

A halál démoni varázsa
Ellen, mint egy örült vágya
Az életért, amit elcsent
Elöle a polgári rend.

Hinni kell: a Hit az élet
Lüktetö véres a vének,
Betegek és Nyomorultak
Végsö fénye, ha elhullnak.

Hinni kell, de ugy, ahogyan
Hinni lehet, hogy valóban
Èl, aki létezik, mozog
S a halállal tart haragot.

A halál: multta-változás,
Az élet: a jelen csodás
Àlma és viaskodása,
Mely a holnapba csatazza.

Önmagát: a pillanatot
Ès évezredekké dagadt
Habjait egyettlen tenger:
Az Idötlenség fogja fel.

Hinni kell hát, mert az Idök
Özöne felénk hömpölyög
S egy gyönge hullám nagyobb,
Mint minden földi akarat.

Elvész a lét, mert nics erönk,
Csak jeges, dermedt agyvelönk,
Ha nincs lélek és költészet,
Martalékül ejt a Végzet.-

Az Igaszságot hirdetem,
Mert haljak: mert szeretem
Az életet s mig élhetek,
Megszünnöm, halnom nem lehet.

Copyright © Edgar Antares Isanbard * H-116 * Budapest 1997

Vihar közeleg...

Izzo csend, lázas levegö,

Lángoló égbolt, rekkenö

Feszültség lehel a földre

S lehelödik a tüdökbe.

Ugy tünik, csend van, de mégsem:

Magad se tudod egészen,

Talán nagy vihar közeleg

Valahonnan, hogy a fülledt

Èletet felrázza, talán

Az Isten jön ide: balján

A fegyveres borzalmak Ördögével

Es a világot dulja széjjel!

Ne verjen jobban, mint hajdan:

Siralommal, véres harcban.-

Akármilyen a büntenger,

Akad itt még igaz ember.

Vagy ha Istent ugy leszidtad,

Hogy keresned kell másikat:

Keresss egyet, válassz egyet, aki

Véred nélkül ist tartani

Tud e földön, aki szeret

S megáldja ezt a nemzetet!

Vihar, nagy vihar közeleg,

Szent bércseink már rengenek:

Isten balján száguldva jön

Talpig vasban a Túlerö!

Àllj meg, ember, egy szóra és
Felelj magadnak kertelés
Nélkül: miért loholsz, merre
Irámodsz? – végzetedre közelebbre?

Nézned nincs egy pillanatod
S nem érdekel vad futamod
Vége: a végsö megállás,
A torz Semmi, az Elmulás!

Istennek érzed magad,
Hogy nem türsz felsöbb hatalmat
Sorsodon s az ös Elemek
Bösz démonait kergeted?

Tiéd-e tan a gyors vizek
Zúgó tömege, a szinek
Titkos varázsa s a vihar
Dühe zord villámaival?

Tiéd-e a végtelen Ür
S a Fény, mely éritetlenül
Száguld fölötted? S a Idöt,
Melynek paránya éltetöd,

Igádba hajtottad-e már:
Nincs-e hát élet és halál,
Nincs-e már kezdet, nincs-e vég?
Ès nincs-e semmiféle fék

Ès kéz, mely leránt a földre
Kevély egedböl örökre? –
Itt a helyed: a göröngyös
Talajon, itt leszel erös,

Itt a rögök kövét ha áttöred
Èlhetsz: futnod se kell, ezen
A földön verejtékedet
Kivánja csak az életed.

S bár reményeid könnye hull,
Csak ember lehetsz vigaszul,
De Isten soha, amig él
Az Igaszság, mely elitél.

Az Igaszság nem vár babért,
De büntet kevély vágyakért
Ès leront, ha kell, koronát
Ès bércet és az ész jogát! –

Àllj meg hát, ember, egy szóra,
Egy baráti kézfogóra,
Egy szeretö pillantásod
Megbékiti a vilagot!

Indulj élet, lüktes vérem,

Vágtass lábam, hogy elérjem,

Elérjem öt, a páratlant,

A fényt, a fényt! – mely elsuhant.

Szállj én lelkem, szállj nagy álom

Szép szemére, hogy megálljon;

Feszülj, forgj izmom s térdem,

Lihegj tüdom, el nem érem!

Duzadj erö, vonj akarat,

Bokámra büvolj szárnyakat!

Láttasd öt játszo képzelet

Egyre közelebb, közelebb.

Mikor immár megérkezem,

Öleld karom, fogd öt kezem!

Ès te szivem, ha felébbred,

Muszikálj valami dallamos szépet.

Ès én szemem és én ajkam,

Nyiljatok meg lágyan, lassan,

Ne is sejtse, ne is tudja,

Ez a vágy örö útja.

Lüktess élet, lendülj vérem,

Vágtass lábam hohy elérjem

A fényt, a fényt, a végtelent,

Soha ne tudja, ne is sejtse

Ez csak a vágy örök útja!

ESÖS ESTE

Emlékszel-e még? – Egy este
Rideg, öszi, esös este –
Hol búsan, hol lelkendezve
Döcögött a vonat Pestre.
Kint a esö tépett teste
Sírt s az ablakot verdeste.

Emlékszel-e? – Azon este
Szemem egyre szemed leste
S ajkam azt a szót kereste,
Mely az élet üdve és veszte.
Kint a esö tépett teste
Sírt s az ablakot verdeste.

Emlékszel-e? – Akkor este
Kimondtam a szót repesve;
Rámnéztél, mint vörhenyesre,
Kedved elszált, mint a fecske –
Ès a esö tépett teste
Sírt s az ablakot verdeste.

Emlékszel-e? – Amaz este
Lett álmainknak fakeresztje!
Aztán víg füttyött eresztve
Befutott a vonat Pestre.

Kint a esö tépett teste
Sírt, az ablakot verdeste

Ez a sorsom, ez a létem...!

Ès pedig, lelkem erdején ugy suhan át
Szemednek ijedt pillantása,
Mint figyelmes öz, ha megrebben
Huncut szellön a falomb szárnya.
Utána liheg véreb gyanánt
A kétely s mintha ezer lába volna
S orrán ezer szimat, jaj, utoléri
S áldozadát felkoncolja!
Miért rohansz a szellösusogástol,
Vélven, hogy téged üz el, özet?
Miért nem nyugszol meghitt rejtekedben,
Ahol rajtad eröszak nem gyözhet?!

Piheny le, igy, szépen. Hüs árnyékernyöt
Feszit feletted, lelkem, a vadon.
Nezd, ott a virág hogyan ujjong,
Hogy pirul arcán a vig nyugalom!
Várj csak, talán dalolok valamit,
Faorom orgonál, ha én dalolok,
Ide varázsolom a hétszinü eget
S eltünnek mellöled a gonosz démonok!
Hová, hová menekülsz? – Elhagysz?
Itt bisztos helyen vagy, miért nyilt mezösre?
Megállj, lásd, már nem dalolok!
Csitul a szellö is, meg a lombok zöldje.-
Mégsem maradsz? – Már elvagy elölem?
Fuss el hát, ha félsz, fuss máshova....!

A vadon, szeretem az özet
S a szelidség pedig öt, oh, hogy elitéli!
Szeretem ijedt nézésed, leány,
S te futsz, mintha ábroncs volna lelkem!
Behunyom szemem, erösen behunyom,
Hogy szemed fényét könnyebben feleftsem...

Copyright © Edgar Antares Isanbard * H-111 * Budapest 1997

IME, AZ ÖSI SZERETET!

Most, a megértö szeretet
Ès békesség szent éjjelén,
Annyi kín, annyi csalodás
Után – de jó csodás
Szinek közt, zengö ligetben
Tünödni régi éveken!

Elmeregtünk az idön
Most, ki eddig évek bánatát
S elmeregtünk vágyainkon,
Ès gondok árját gyözte le,
Együtt, és otthon, ennyi évsoron –
Ismét, mint a lágy esö,
Istenem, de nagy dolog...!
Hozzád az életet hozom -
Èn-e Téged, vagy te Engem –
S szerelemmel és repesö
Szeretlek-e, szeretsz-e még?
Lelkemmel igy imadkozom:

Rejtett Èlet, rejtett szépség,
Szelid Èg, áldj meg most Minket,
Határtalan öröm, kétség
Szivünkben csendes vágy legyen
Ès gond nélkül élni csendben,
Ès soha többé el ne engedd
Egy lakatlan rengetegben –
Kezét kezemböl, Istenem...!
Bár legyen édes a nyüg és kéj a gond!
Legyen sokáig Nekünk,
Hallod, a kertben ime bimbó pattan, Sors,
Az esö halkan szemereg, Ilyen Othonunk....!
A föld az éggel vegyül abban -
Ime, az ösi szeretet...!

Copyright © Edgar Antares Isanbard * H-211 * Budapest 2013

Liszabon Pusztulása

A nagy Egésznek kis része vagyok.-

Ez áll – de minden életre itélt

Àllat és minden érzékeny anyag,

Melyet egyazon törvény átka szült,

Szenved, mint én s mint én: halálba hull.

Hiába fél a zsákmány, ra lesujt

Gyilkos csörrel a mohó keselyü

Ès felkoncolja vonagló szivét.

Ugy látszik, jól van így, de kisvártatva

A kesselyüt egy sas szakítya szét,

A sast egy ember nyila járja át,

Az ember megg harctér porába rogy,

Vére holt társuk vérével vegyül

Ès mégis ö az égi dúvad étke.

Eképp gyötrodik az egész világ

Az egyes lények sötét végzetében,

Mind gyötrelemre, kölcsönös halálra

Teremtete a lét törvénye öket.

S e borzalmas sors láttan még eszt mondják,

Az egyes kínja: java az egesznek!

Mi csoda üdv! – S miközbe hangotok

Remeg halandoán, szánalmas közönnyel

Valljatok egyre: rendben, jól van így! –

A Mindenség csal meg, bár szivetek

Százszor megcáfolja az álnok elmét,

A legragyogóbb lángész is, csupán

Hallgatni tud, felelni képtelen

S itélete: ajkán a néma csend.

A Végzet Könyve zárt titok marad

S az ember idegen sajátmagáak,

Nem tudja, honnen jön és merre fut,

Gyötrött atómhal az egy födedényben,

Melyet felfal a halál, az enyészet.

Àbrándjainkkal gúnyt üz vak hitünk

Ès mégis gondolatdúa atomok

Vagyunk és messzelátó két szemünk

Megmérte az ür fényes pontjait.

Létünk vegyül a komor Végtelennel,

De nem látjuk magunkat s nem is fogjuk,

Világunk, a gonoszság és kevélység

E színháza zsúfolt a beteg elmék

Ezreivel, akik még szónckolnak

A boldogsárol, üdvröl s szép reményröl!

Egykor régen kevesebbé gyászos hangon

Nevében szólt énekem a kéjek s gyönyörök

Elérhetetlen fénymesgyéiröl!

Változtak az idök és a növekvö

Èvekkel én rengeteget tanultam,

Az emberiség kínjait megosztva

S keresve fényt a mélyülö homályban,

Csak szenvedni tudok a szenvendökkel...

Webansicht Mobile-Ansicht

Logout Seite bearbeiten

Copyright © Edgar Antares Isanbard * H-60 * Berlin 2008